Így lopták el a brazilok a show-t az Oscaron – az Én még itt vagyok testközelből ábrázolja a latin-amerikai ország legsötétebb korszakát

Rubens Paiva egykor parlamenti képviselőként hangosan bírálta a fennálló katonai diktatúrát, egy ideje azonban már hátat fordított a politikának, mérnökként tevékenykedik és boldogan él a családjával a hetvenes évek elejének Rio de Janeirójában, a takaros házukban, a tenger közelében. Az idill egy nap véget ér, a hatóság előbb őt, nem sokkal később a feleségét is elhurcolja az otthonukból.  Utóbbit pár napig embertelen körülmények között tartják fogva, újra és újra kihallgatják, majd hazaengedik, a férjével kapcsolatban azonban semmiféle információt nem osztanak meg vele. Az asszony minden követ megmozgat, hogy kiderítse, mi történt vele, egyáltalán él-e még, miközben továbbra is folyamatosan vegzálják, de már csak a gyerekei miatt is erősnek kell maradnia.  –

Azt, hogy a tárgyalt korszakra Brazíliában milyen súlyos nemzeti tragédiaként gondolnak, jól jelzi, hogy amikor meghirdették itthon az Én még itt vagyok március 20-i premier előtti vetítését, olyan gyorsan lett telt házas, amit még az Oscar-jelölések és a közelgő átadó sem indokolt. A forgalmazó már arra gyanakodott, hogy a rendszerüket támadás érhette, de aztán kiderült, hogy a budapesti brazil közösség vásárolta fel a jegyeket.

Duplán személyes filmről van szó; a forgatókönyv a főszereplő házaspár legidősebb fia, Marcelo Rubens Paiva azonos című tényregényén alapul, Walter Salles pedig személyesen ismerte a családot, hiszen már fiatalon a moziban látható értelmiségi körökben mozgott, és amúgy is egyfajta nemzeti hős, akit minden idők egyik legnagyobb brazil filmkészítőjeként tartják számon. Az 1998-as Központi pályaudvar című drámájában játszó Fernanda Montenegro volt az első Oscar-jelölt latin-amerikai színésznő, és nem csak ő tűnik fel ezúttal is a vásznon, hanem a lánya, Fernanda Torres is a főszerepben. Őt idén szintén nominálták, és bár anyjához hasonlóan ugyancsak nem nyerte el a szobrot – noha a végtelenül átélt játéka alapján megérdemelte volna –,

Ebben jelentős szerepet játszott, hogy nemcsak ebben a kategóriában, hanem a fődíj esetében is nagy esélyesnek számító Emilia Pérez sanszai csaknem nullává redukálódtak. Történt ugyanis, hogy a transznemű főszereplő Karla Sofía Gascónnak előkerült néhány rasszista megnyilvánulása az X-en, a nagy felháborodás pedig kifújta a szelet az amúgy is megosztó musical vitorlájából. Mint az átadó előtt írtuk, az Akadémia tagjai több lépcsőben rangsorolják a jelölteket, ezért ha hasonló események megbolygatják a döntésüket azzal kapcsolatban, melyiket alkotást tegyék az első helyre, könnyen előfordulhat, hogy a többség által második vagy harmadik pozícióba szánt, azaz mindenki által jobban elfogadottabb jelölt lesz végül a győztes.

És ha van konszenzuálisan jó film, akkor az az Én még itt vagyok. A családanyát alakító Fernanda Torres játéka tényleg hibátlan az amúgy is hálás, több idősíkot és érzelmi skálát felölelő főszerepben, az operatőri munka bravúros, 

És a történet izgalmas és kellően fullasztó azáltal, hogy tudjuk, megtörtént eseteket dolgoz fel, ráadásul azokat állítólag meglehetősen pontosan tálalja, nem írtak át semmit az erőteljesebb dramaturgia szolgálatában. A drámai hatás annak ellenére sem marad el, hogy a produkciót érezhetően a nemzetközi piacra is szánták, azaz nem bíztak semmit a befogadóra: a film az utolsó harmadban igencsak leül, és két-három epilóguson keresztül is újra és újra aláhúzza a mondanivalót, valamint ismerteti a tényeket.

Mindez levon valamennyit az összértékből; a húsz-harmincperces levezető nélkül sokkal jobban sajogna a stáblista alatt a korábban bevitt gyomros. A ,,konszenzuálisan jó film” meghatározás alatt pedig azt is értjük, hogy az Én még itt vagyok elbeszélésmódjában, formanyelvében semmi frissességet vagy újdonságot nem tartogat, úgy van megrendezve és tálalva, ahogyan azt a hasonlóképpen fontos alkotások nagykönyvében megírták. Éppen ezért egyetlen díjat sem lehet sajnálni tőle, de az sem lett volna skandalum, ha az idegen nyelvű kategóriában az egy másik diktatúrát ábrázoló iráni A szent füge magja vagy a külsőségek terén jóval formabontóbb és egyedibb Lány a tűvel nyeri el a szobrot.  

Nyitókép és fotó: magyarhagya